Nagydarab rendőrnyomozó-tiszt állt a kapuban, amikor a csengő látogatót jelzett bent a lakásban. Civilben volt. A nagy hőség miatt farmert és hófehér rövid ujjú inget viselt. Csak az fedte fel kiléttét, hogy igazolványát kinyitott állapotban felém fordítva kért meg, hogy válaszoljak néhány kérdésére, mert a közeli házban nem mindennapi dolog történt.
Kizártam hát az utcai kaput, hogy a lakásba invitáljam a késődélutáni váratlan látogatót, mert a hőség még este hatkor is elviselhetetlen volt.
A kötelező adategyeztetések után jött az első kérdés: ismerem-e az ilyen, meg ilyen nevű hölgyet, aki nem messze innen ebben az utcában lakik?
Nem ismerem. Legalábbis a mondott nevet életemben akkor hallottam először. Nagyon fura, idegen név volt, kicsit mosolyogtatóan hangzott, mintha az érdeklődő azért mondta volna ezt a szót, mert nem jutott eszébe az igazi név.
De a név igazi volt, csak én nem hallottam soha, annak ellenére sem, hogy köpésnyire lakunk egymástól. Így aztán az én kihallgatásom ezzel véget is ért, anélkül, hogy a tekintélyes méretű nyomozótól valamit is megtudhattam volna a közelben lezajlott eseményről.
Csak később, amikor a közös ismerőseink közül valaki felvilágosított, hogy kiről is van szó és hozzátette: ne csodálkozzak, mert mindketten folyvást részegek szoktak lenni és az a csodálatos, hogy nem hamarább következett be a tragédia, mert amikor így elkenik magukat, mindenféle fura dolgok történnek abban a házban.
Így hát nem csodálkoztam. Akkor sem, amikor meg tudtam, hogy valójában gyilkosság történt azon a délutánon.
A hallótávolságban levő családi ház lakói e jeles napon is alaposan felöntöttek, mint általában minden nap. Heves vita után a feleség kést ragadott és halálra sebezte a férjét.
Lehet, hogy igaza volt? Nem tudni, hiszen azóta is szabadlábon van.
És ahogy múlnak a napok, hónapok, minden feledésbe merül. Az asszony még mindig szabadlábon van, állítólag ártatlan, mert önvédelemből ölt.
Feketében jár, gyászolja a férjét, csak egy valami nem múlt el annak ellenére sem, hogy azóta több hónap telt el. A gazdájához hűséges kutya nem felejt. Azóta is napi rendszerességgel siratja a gazdáját, ami időnként, de igen gyakran fülsiketítő vonyításban nyilvánul meg.
Sokat hallhatunk, olvashatunk a kutyák gazdájukhoz való hűségéről. Ezeket a híreket mindig csodálattal vesszük tudomásul, el gondolkodunk és még inkább szeretjük négylábú barátainkat. Ám, ha saját érzékszerveinkkel tapasztalhatunk efféle jelenséget, az még inkább hitelessé teszi korábbi ismereteinket.